Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Share | 
 

 Theo && Carmen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Theo && Carmen   Vas. Szept. 24, 2017 7:24 pm




Carmen & Theo


Azt gondoltam, hogy egy elkényeztetett liba, de az azért meglepett, hogy a sírás szélére sodródott. Láttam rajta, hogy pillanatok kérdésre és elsírja magát, de mégsem tette. Gondolom, előttem nem akart beégni. A szipogására elhúztam a számat.
- Ne hisztizz, már nem bánthat. – Vontam vállat és odébb vittem, aztán a szeme láttára megöltem a kis bestiát. Ezután előszedtem egy szemeteszsákot és beletuszkoltam, majd összekötöttem. Közben pedig a szemem sarkából figyeltem a lányt, ahogyan készülődik és sietősen menni akar. Odaléptem hozzá, ekkor szólalt meg.
- Haza? Máris? – Kérdeztem vissza egy halvány mosollyal. Persze, nyilván nem akartam vele túl sok időt tölteni, de azért nem vagyok akkora szörnyeteg, mint akinek mindenki hisz. Valahol egy kicsit aggódtam érte, de nem állítottam meg.
- Hát jó. – Vontam vállat és utána fordultam. Figyeltem, ahogy a kutyát magához hívja és elindultam utánuk, hogy kikísérjem őket. Ahogy a lány visszafordult, érdeklődve, kérdőn néztem rá. Köszönetet mond? Nekem? Ez bizarr. És amiket ezután mondott, az is váratlan volt.
- Rosszul hallok, Miss Callaway? Sok sikert kíván nekem azok után, hogy az előbb kiosztott, amiért magára hagyom a bátyámat? Ez fölöttébb érdekes. – Vigyorogtam kicsit, aztán a falnak dőltem, miközben karba tettem a kezeimet.
- Nos, mindenesetre, köszönöm. Meglesz. – A mosolyom továbbra sem olvadt le rólam, egészen addig, amíg a lány el nem hagyta a házat a kutyával. Ezután magamra maradtam. Csak én voltam és a gondolataim, meg a házunk. Eltöprengtem, hány éven keresztül adott otthont ez a lakás, aztán rádöbbentem, hogy sosem nevezhettem igazán az otthonomnak. Legalábbis az elmúlt években nem. Így hát, ez a nyomorult hely nem volt az otthonom. A szobámba indultam, hogy összeszedhessem a maradék holmimat. Bedobáltam mindent, ami még hirtelen az eszembe jutott, mielőtt a kezembe fogtam volna. Elindultam. Még benéztem a bátyám szobájába, meg a nappaliba is, ahol néhány kép díszelgett a polcon. Többnyire róla, rólam, rólunk vagy éppen édesanyánkról. Szusszantam egy aprót, majd az egyik fotót, amin a bátyámmal voltunk, bedobtam még a táskámba. Nem akartam sehova kirakni, csak úgy éreztem, ez kell, erre szükségem van. Mint egy kis ereklye a múltból, mintegy emlékeztetve arra, mit is veszítettem el és mi az, amit soha nem kaptam többé vissza. Kifelé menet magamhoz kaptam a kígyóval teli szemeteszsákot, majd kiléptem az ajtón és bezártam magam után. Kulcsra, hogy magam mögött hagyhassam a múltam.


377 szó ❀ köszönöm a játékot  :uoo:  ❀  kredit


avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Theo && Carmen   Vas. Szept. 24, 2017 7:54 pm




Carmen & Theo


A szavakra felvontam a szemöldököm. Kezdett komolyan irritálni a csaj és az, hogy ennyire megpróbál engem kioktatni, miközben nem tudja, min mentem keresztül. Kicsi voltam! Nagyon. Ne várja el senki, hogy egy tizenéves gyerek egyedül legyen és ne essen neki rosszul, ha a bátyja elhagyja, közvetlenül az anyjuk halála után. Morogva szólaltam meg újra.
- Nos, én meg nem kérek elnézést semmiért. Tudom, mi az, hogy munka és tudom, hogy dolgozott, de mondhatni, túlzásba vitte azt, hogy veled van. Én… engem teljesen elfelejtett, oké? Mintha az öccse soha nem is létezett volna. – Lehet, túloztam, de én akkoriban nagyon is úgy éreztem, Nate számára megszűntem létezni, ahogy elvállalta a Callaway családnál a munkát.
A további szavaira megvillantottam egy fáradt mosolyt.
- Lehet, neked nem, de Nathanielnek ez már egyfajta életstílus. – Elhagyni másokat. – Lehet, ezért nincsenek barátai…? – Ha azt veszem alapul, amit a csaj mondott, akkor Nate nem tud kire számítani. Nos, lehet nem csak velem bánt szarul, hanem a többiekkel is? A továbbiakra felnevettem röviden.
- Hogyne, hálátlan öccs… ha azzal, hogy végre a kezembe veszem az életem és eltűnök egy olyan ember életéből, akit utálok… nos, akkor az vagyok. Hálátlan. És tudod, mit? Az sem érdekelne, ha te sem lennél mellette. Akkor megértené, milyen, ha teljesen magára hagyják az embert! – Megemeltem a hangomat is. Az volt csoda, hogy a belső farkasom még nem akart kiszabadulni, hogy történetesen megüssem a lányt. Megérdemelte volna. Túlságosan bele akart szólni abba, amihez tulajdonképpen semmi köze. Ő csak egy külső személy volt a történetben, aminek a főszereplője a bátyám és én voltunk.
- Az. Nem kell bizonygatod az ellenkezőjéről. – Szóltam még vissza, majd az ajtó bevágódott utánam. Az ágyra ültem, pakoltam tovább. Türelmetlenül vártam a szabadulásom pillanatát, amit most kissé távolinak éreztem a lány miatt. Csak nem hagyhatom itt, egyes egyedül a házban, nem? Vagy ne érdekeljen? Szusszantam egy nagyobbat, miközben idegesen a hajamba túrtam és lehunytam a szemem. Ekkor hallottam, hogy bekapcsolja a rádiót a konyhában. Egyből felnéztem.
- Ez a csaj… túlságosan otthon érzi magát. Na mindjárt kidobom, esküszöm… - Szűrtem a fogaim közt, majd felálltam és visszafordultam a táskához, hogy behúzzam két oldalt a cipzárt. Közben halkan szitkozódtam, miszerint ez a reggel életem legszebb napjának kezdete kéne, hogy legyen, erre egy idegesítő lányka elcseszi nekem. Ekkor hallottam meg a sikítást, amire konkrétan összerezzentem. Felkaptam a fejem és elnéztem az ajtó felé. Hallottam, hogy a nevemet mondogatja, így gondolkodás nélkül indultam ki, feltépve a szobám ajtajának kilincsét. A konyháig meg sem álltam, ott viszont a küszöbön megtorpantam. Elsőnek Carment szúrtam ki a konyhapulton.
- Mégis mi a franc bajod van?! – Kérdeztem némileg dühösen. – Felvered az egész házat a sikítozásoddal! - Azt hittem, hogy egy hülyeség miatt sikoltozik, és csak valami csel akar ez az egész lenni, hogy kicsaljon. De ahogy körbefuttattam a tekintetem a konyhán, megpillantottam a kígyót. A véres… kígyót. Lefagytam. A döbbenet az arcomra is kiült.
- Mi a pokol? Hogy kerül ez ide? – Suttogtam szinte csak magamnak. A kígyót nézegettem. Arra próbáltam rájönni, melyik fajba tartozhat, mérgező-e avagy sem. Mert ha nem, akkor nem kell sokat gondolkoznom, odamegyek és elkapom, de… ha mérgező, az elég kellemetlen. Körbenéztem, de nem találtam semmit, amivel hozzáérhetnék, így maradt a puszta kéz. Feltűrtem az ingujjamat és így indultam el felé.
- Gyere, kicsike… - Szinte farkasszemet néztem a kígyóval. Azért a csajhoz is intéztem néhány szót. – Próbálj meg csendben maradni. A felesleges sikítozást meg hagyd. – Mormogtam, majd közelebb léptem a kígyóhoz, amolyan „lesz, ami lesz” alapon, hogy elkapjam. A kígyó eleinte tekergett még a földön, de amikor odaértem, megállt a mozgásban. Nem tudom, félt-e tőlem vagy sem, nem is gondolkoztam sokat. Megfogtam, összefogtam az állkapcsát, hogy ne tudjon támadni, majd felegyenesedtem vele és elindultam vele kifelé. Megölni nem akartam, elvégre nem ártott, sőt, elég szimpatikus volt ez a kicsike, hisz megijesztette Carment. Egy félmosollyal megtorpantam és odafordultam vele a csaj felé.
- Meg akarod simogatni? – Néztem fel rá, hisz még a pulton ácsorgott… feltéve, ha nem mászott le útközben.


655 szó ❀  kredit


avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Theo && Carmen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
delenackles :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls-
^
ˇ