Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Share | 
 

 Próba reagtér

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Próba reagtér   Vas. Szept. 24, 2017 7:24 pm



To: Tatia Petrova
Valamiért megmosolyogtatott a magyarázkodásra arról, hogy igazából nem érti, miért magyarázkodik nekem. Bár a további szavait hallva a mosolyom el is tűnt. Igen, sosem találkoztunk volna újra… bár én naivan hittem az ellenkezőjét, hisz nem véletlenül kértem el a telefonszámát, valamint nem véletlenül örültem meg annyira, mikor megláttam a suliban – valaki mást, aki kiköpött mása volt Tatiának.
- Igen, valóban… így volt. Vagy így kellett volna lennie, de tudod, valamiért ez most nagyon is bántja az önérzetemet. – Ejtettem ki halkan a szavakat, majd gyengén megráztam a fejemet. Túlságosan örültem annak, hogy újra láthatom őt, még ha ilyen furcsa, váratlan körülmények között is történt ez. A szemeim kissé keserűen csillogtak, ahogy tekintetünk eggyé olvadt, majd végül elszakítottam róla, hogy valami egészen mást nézzek, miközben a szavait hallgattam tovább.
- Ne vádold magad… megtudtam, akárhogyan is, de a tudomásomra jutott. Inkább nekem kellene lehiggadnom. – Vettem egy mély levegőt, ahogy visszapillantottam rá. Azon gondolkoztam, Tom honnan tudhatta meg. Sőt, egyáltalán… Tatiáról honnan tudott. Lenne valami kémje a Whitemore-on is? Másrészt, kezdett olyan érzésem támadni, hogy Tom készakarva tart a figyelem középpontjában. Mintha azt várná, hogy „hibázzak”, vagy bármi ilyesmi. A válasza rosszul esett. Rosszabbul, mint az előbbi tőrdöfés, mikor arról beszélt, túl jól tudjuk, hogy sosem láttunk volna újra egymást. Összepréselt ajkakkal figyeltem, próbáltam lenyelni minden szót, amit ki akartam mondani. Igen, nálam a kaland egyetlen egy éjszakáról szól és nem többről, viszont… azt a tényt, vagyis lehetőséget sosem zártam ki, hogy a kaland után még találkozhatok az illetővel vagy netán barátság, vagy bármiféle kapcsolat kialakulhat. Bár való igaz, a szerelemtől és a komoly kapcsolatoktól valamiért elzárkóztam. Nem éreztem azt, hogy készen állnék rá, vagy egyáltalán bárki képes lehet engem igazán szeretni. Végighallgattam őt, de nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne vágjak a szavába. De végül mégis hangot adtam a véleményemnek, vagy gondolataimnak.
- Nekem nem egyszerűbb, ha elhallgatod az igazságot, csak hogy tudd. Sőt mi több, nehezebb elfogadni, hisz én… valamiért reménykedtem, hogy még újra látlak, Tatia. Ha nincs a gyermek, akkor pedig tényleg nem lett volna lehetőségem arra, hogy újra beszéljek veled…? – Félig kérdésként tettem fel. – Ez tényleg fáj. Ne hidd azt, hogy hirtelen szerelmes lettem vagy ilyesmi, de… szimpatikus voltál és úgy éreztem, jó lenne még találkozni. Nem tudtam, vagyis nem vártam semmit tőled, de… azt hiszem, jobb, ha nyílt lapokkal játszunk. Mondj ki mindent, ami a fejedben jár… - Kértem halkabban egy fokkal. Azonban amit ezután mondott, nos, eléggé meglepett.
- Négyféle verzió? Várjunk… visszahoztak? Lassíts egy kicsit, Tatia, semmit sem értek. – Pislogtam rá kérdőn, értetlenül, hisz tényleg nem értettem, miről is beszél pontosan. Viszont láthatólag nem akart erről túl sokat beszélni, sőt, talán csak véletlenül ejtette ki a száján ezeket a szavakat, gondolatokat.
- Mire mennél vele? Nyugodj meg, kérlek… - Nyugtatgattam szavakkal, majd ezután húztam magamhoz, zártam a karjaimba. Éreztem, ahogy a szíve hevesen ver és valamiért jó érzés töltött el miatta. Bár azt mondta, „rendben”, mégis kiéreztem a hangjából, hogy ha nem is most, de még fel fog jönni a téma. Talán egyszerűbb lett volna elmondanom neki, hogy ki mondta el nekem a titkát, de tényleg… úgy gondoltam, hogy én magam akarom lerendezni ezt Tommal.
Igyekeztem visszaterelni a gondolataimat oda, ahova igazán kellett. A gyerek téma. Mindent őszintén ejtettem ki a számon. A szívem fájdalmasat dobbant annak hallatán, miszerint egy gyermek már halott. Sajnáltam érte és ezt végül ki is mondtam.
- Sajnálom… bármi is történt vele pontosan. – Halk voltam, nem szándékoztam feltépni régi sebeket, vagy fájdalmas pontra tapintani, de tudatni akartam vele, hogy tényleg sajnálom. – Én is akarom őt. A gyermeket. – Tettem hozzá egy halványabb mosollyal, ahogy lepillantottam néhány másodpercre a lány hasára, majd onnan vissza. Megszorítottam a kezeit.
- Nem, ezen semmi köszönnivaló sincs. Azt hiszem, a Sors akarta, hogy így alakuljon ez az egész… az, hogy mi ketten összekerüljünk… az, hogy ez a gyermek megfoganjon. Valamiért így érzem. – Merengtem el néhány hosszabb pillanatra. Belegondolva, mindkettőnknek megvolt a maga múltja, sorsa. Neki az, hogy egyedül kellett nevelnie egy gyermeket, majd elveszítette. Nekem az, hogy apámat sosem ismertem és elhagyott, emiatt pedig sok bántás ért. A kettőnk története miatt mindketten tudtuk, hogy egy gyermeknek mire van szüksége. Vagyis kire. Ránk.
- Teher…? – Néztem rá kérdőn. – Nem vagy és nem is leszel teher, sem te, sem a gyermek. – Ráztam meg a fejemet, ezzel is nyomatékosítva a szavaimat. Elgondolkodtató volt igazából, amiket kiejtette a száján. Belegondoltam a gyermek helyzetébe is, abba, hogy hogyan élné meg azt, hogy ennyire… nos, külön életet élnek a szülei. Bár az igaz volt, hogy korai volt mélyebben belegondolni a helyzetbe, hisz még csak a harmadik hétben járt Tatia. Hagytam, hogy hátrébb lépjen, bár önkéntelenül a kezei után nyúltam, ám nem fogtam meg. A szemeit fürkésztem.
- Megígérem. Mindent megígérek azért, hogy ez a gyermek boldog legyen, Tatia. – Mosolyogtam rá, majd a hajamba túrtam egy nagyobb sóhajjal. – Amit az előbb mondtál, hogy nem avatkozol bele az életembe és a kalandjaimba… igazából az utóbbival nagyon is le kellene állnom. Ez az életmód, amit egészen idáig folytattam, nem vezetett soha jóra. Most viszont van valami, valaki, aki miatt érdemes változtatni. – Utaltam a gyermekre. – Úgy értem, nem az lenne a legjobb a gyermeknek, ha a szülei is rendben lennének? Normális család… ami nekem nem adatott meg… - Pillantottam félre. A gyermek mindenféle áldozatot megért, legalábbis így éreztem. Talán csak elragadtak a saját érzéseim és ezért mondtam ki ezeket a szavakat. Bár talán korai volt felhozni ezt, hisz semmi érzelmi kötelék nem volt köztünk. Csak a gyermek volt az, ami összekapcsolt minket.

Do I wanna know?

905 words ◆ Tati  :lovelove:  ◆ unbreakablecredit


avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Próba reagtér   Vas. Szept. 24, 2017 7:54 pm


To: Venus Juno





A múlt olyasvalami, ami elkísér minket egész életünk során. Hiába az évek, hiába az új élmények, emlékek, a múlt lánca folyton visszahúz minket és nem lehet tőle szabadulni. Ezt valaki hátránynak fogja fel, gyengeségnek, valaki felejteni akarja, valaki viszont ebből merít erőt ahhoz, hogy minden egyes nap képes legyen felkelni, majd tovább indulni. Hisz a múltból tényleg lehet meríteni valamit: érzéseket, amik folyton-folyvást előrébb visznek. Számomra a bosszúhoz lök minden egyes nap, minden egyes pillanat, hisz ennek élek már… több, mint ezer éve. Ez nem fog változni, egészen addig, míg be nem teljesítem. Újabb pohár ürült ki a kezemben, majd folyt végig a torkomon az éltető nedű. Aztán megjelent egy lányka, beszélni kezdett hozzám. Először nem is értettem, mit akar tőlem, avagy hogy tényleg engem szólított-e le. Érdeklődve vontam fel az egyik szemöldököm, hallván a válaszát. Végigmértem néhányszor és éreztem valamit… szinte áradt belőle, hogy nem ember, hanem természetfeletti. Habár arra egyelőre nem jöttem rá, miféle szerzet, de valamiért elsőnek az fordult meg a fejemben, hogy ellenség. A bizalmatlanság és én, kéz a kézben jártunk, hisz nem volt senkim. Maximum Chelsea, aki valamiféle barátnak, sőt, legjobb barátnak mondhattam, de azt hiszem, még benne sem tudtam teljesen megbízni.
- Nos, igen, néha igazán jól esik az embernek néhány korty… vagy inkább néhány üveg. Jó dolog az ivás, ha az ember ki akar teljesen kapcsolni és kicsit elszakadni a monoton hétköznapoktól, avagy… a saját kis dolgaitól. – A bosszúmra gondoltam, de ezt nyilván nem mondhattam ki hangosan. Ahogy a nevét hallottam, felé emeltem a tekintetem. A kezére néztem, majd rá és néhány pillanat tétovázás után megfogtam.
- Stephanie. Stephanie Stafford. – Mutatkoztam be én is, habár szerintem teljesen jelentéktelen tény volt, hogy ki vagyok, vagy éppen ő kicsoda. Valószínűleg az ivászaton kívül nem lesz köztünk más a jövőben, sőt, talán itt és most látjuk egymást először, és utoljára is. Ugyanakkor, ahogy a kezét érintettem, valami furcsa volt. A szemeim felcsillantak egy fél pillanatra, ahogy a lány szemébe néztem.
- Mondd csak… - Elhallgattam. Azon tanakodtam, hogyha a megérzéseim rosszak és ő csak egy egyszerű, társaságot akaró ember, akkor lebuktatom a természetfeletti népséget előtte. Így hát más szemszögből kellett megközelítenem a témát. - …hiszel a boszorkányságban? – Húztam magam elé a poharát. – Vagy a jóslásban? Bár a nagyok a teáscsésze alján maradt teafüvekből jósolnak… érdekes, hogy ilyesmiből meg lehet állapítani, mi történik az illetővel. – A poharában ugyan alkohol volt, mégis vetettem rá egy pillantást, majd néhány másodperc után rápillantottam, továbbra is furcsán csillogó szemeimmel. Ha esetleg igazam volt és boszorkány, akkor úgy gondoltam, örömmel kap a téma után, sőt, talán az is leesik neki, miért hoztam fel ezt a témát kettőnknek. Ha nem, akkor… még mindig felfoghattam úgy, hogy kaptam egy ivópajtást magányos óráimra.



448 words|| feel so close || note: bocsi a késésért :nyá: || kredit




avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Próba reagtér

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
delenackles :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls-
^
ˇ