Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Share | 
 

 Stephanie Stafford

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Stephanie Stafford   Vas. Szept. 24, 2017 7:35 pm


Stephanie Stafford

The matter isn't how many times we falling down, but how many times we can rise.


Becenév

Steph, Nina, Hanna

Titulus

miss bad witch

Születési hely, dátum

Ismeretlen, 967. december 25.

Faj

boszorkány (az erősebbik fajtából)

Család

A szüleim említésre sem méltóak. Olyan régen meghaltak, hogy szinte alig emlékszek rájuk.
William Stafford, a bátyám. 10 évvel volt idősebb nálam és a szemem láttára lett öngyilkos 19 évesen, amiatt a ribanc Dahlia miatt. Azóta életcélom, hogy megtaláljam a módját annak, hogy megöljem azt a nőt.

Play by

Zoey Deutch





Ez az én történetem...

A bátyám 10 éves volt, mikor én megszülettem. Utólag anya rengeteget mesélt arról, hogy mennyire várt engem. Aztán ahogy egyre csak nőttem, megtapasztaltam, hogy milyen, amikor a bátyám mindenek elé helyez. Szeretett, imádott és tényleg én voltam neki az első, még a nagy korkülönbség ellenére is. Azt hiszem, apa kissé belénevelte azt, hogy meg kell védenie engem és a családot. Egyébként boszorkánycsaládba születtem bele, így az én ereimben is boszorkányvér csörgedezett. 6 éves voltam, mikor elkezdtem tanulgatni az erőmet. Will rengeteget segített nekem, apróságokat tanított. Néha elkövettünk egy-egy gyerekcsínyt is ketten, de tényleg csak apróságok voltak ezek. Aztán eltelt néhány hónap és a családunk közelében fel-felbukkant egy Dahlia nevezetű boszorkány. Anya mindig óvva intett tőle, így nem mentem túlzottan a közelébe, sőt, ha ő eljött hozzánk, nekem azon nyomban el kellett hagynom még a falu környékét is. Eleinte Will is velem tartott. Ilyenkor általában elvitt valami új helyre. Megmutatta a rejtekhelyeit. Az egyik kedvenc helyem egy barlang volt, aminek a falát az ott töltött idők során telerajzoltuk. Egyszer késő estig ott maradtunk és szakadó esőben kellett hazamennünk. Emlékszem, a hátán csüngtem, kicsi karjaimat a nyaka köré fonva és szorosan öleltem őt, míg haza nem értünk. Az utunk alatt folyamatosan nevetgéltünk. Bőrig áztunk, de ez egyikünket sem zavarta. Ahogy lerakott a bejáratnál a földre, felemeltem a fejem és úgy néztem rá. Talán ekkor láttam utoljára mosolyogni… mert ekkor még mosolyogva nézett rám és borzolt bele a hajamba. Aztán Dahlia kilépett az ajtón. Sajnos nem voltunk elég sokáig távol, ugyanis az a nő csak erre várt. Arra, hogy hazaérjünk és magával ránthassa a sötétségbe Willt. Erről az estéről több emlékem nem is nagyon van, vagyis csak foszlányok. Hallom, ahogy anyáék kiabálnak, veszekednek, hallom Dahlia hangját, aztán Will kétségbeesett, mégis ideges kiáltozását. Aztán eltűnnek mindketten.

Willel legközelebb csak két évvel és néhány hónappal később találkoztam. Rettentően boldog voltam, hogy hazajött és odarohantam hozzá. Arra vártam, hogy felemel a karjaiba csak úgy, mint régen. De a tekintet, amivel rám nézett… teljesen érzelemmentes volt. Legalábbis én nem tudtam megállapítani, hogy miféle érzések kavarogtak benne akkor, de utólag belegondolva, hatalmas fájdalom járhatta át. Évekig nem láthatott minket, nem jöhetett haza a családjához. Anyáék sosem mondták el, hogy miért. De Will, akkor, aznap éjjel kiborult. A szobájában szinte mindent összetört. Rettegtem, hogy talán engem is bántana. Az ajtóból figyeltem mégis, mert aggódtam érte. A közelében akartam lenni, de mégis… mérföldekre tőle. Aztán ahogy hátrébb léptem, a padló megreccsent a talpam alatt. Will elnézett felém, kérdőn. Nyeltem egyet és gyengén megráztam a fejem.
- Mit bámulsz, Steph? – Kérdezte ridegen. Sosem szólt így hozzám. Mindig kedves volt és a hangja tele volt szeretettel, de ennek már nyoma sem volt benne. Közelebb lépett hozzám, majd megállt közvetlenül előttem. A ruhámat kapta el a mellkasomnál és rántott közelebb magához. – Tűnj el, érted? Nem azért jöttem haza, hogy veled foglalkozzak. Egyáltalán nem… nem ezért. – A szemei szikrákat szórtak, én pedig alig érezhetően remegni kezdtem.
- Mi történt… veled ott? Dahliával? – Kérdeztem csak azért is, miközben a kezeire csúsztattam a sajátjaimat. Megszorítottam gyengéden. Ezzel annyit értem el, hogy elengedett, majd odébb tolt erőszakosan.
- Ne kérdezősködj. Semmi olyan, amiről tudnod kéne. – Morogta, majd kitolt a szobából teljesen és becsapta az ajtót. Nem mentem viszont messzire, hanem ott, az ajtaja előtt ültem le. Egész éjjel virrasztottam volna, ha apa nem visz be a szobámba, hogy ott aludjak.

A bátyám nem mondta el, de Dahlia nem önszántából engedte el, hanem egyszerűen megszökött. Viszont tudta, hogy a nőnek első dolga lesz itt keresnie, de úgy érezte, van még némi ideje, hogy kiélvezhesse a családi légkört. Azonban ez nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzelte. Már semmi sem volt ugyan olyan, de legfőképpen ő nem. Dahlia mindent kiölt belőle, ami valaha benne volt. Minden jóság, szeretet, törődés szertefoszlott és egy két lábon járó paranoiás, bizalmatlan, veszélyes boszorkány lett, aki mindenkire veszélyt jelentett. Én voltam talán az egyetlen, aki hitt benne. Willben. Minden nap, minden éjjel átmentem hozzá, miután elaludt és bebújtam hozzá az ágyba. Azonban rendszerint mégis a saját ágyamban ébredtem. Nem akarta, hogy a közelében legyek… és végül, az egyik éjjel arra mentem be, hogy az ágyon áll. Egy kötél lógott le a plafonról, ami már a nyaka köré volt fonódva. Még elnézett felém, mielőtt lelépett volna az ágyról. A szemem láttára lett öngyilkos, én pedig akkorát sikítottam, hogy talán az egész falu hallotta. A boszorkányerőm is elszabadult, ugyanis a szoba lángra lobbant. A szám elé kaptam a kezeimet. A bátyám látványa, a kötél, a tűz, a szoba… örökre belevésődött az emlékezetembe. Apám menekített ki az égő házból és együtt néztük végig, ahogyan porig ég az egész.

Évekkel később tudtam meg, hogy Dahlia kihasználta a bátyámat. Az ereje kellett neki. Magához akarta láncolni Willt, hogy tőle tudja elszívni a boszorkány erejét és még hatalmasabb lehessen. Gyűlöltem Dahliát ezért. Elragadta tőlem a bátyámat, azt, akit a legjobban szerettem. Ráadásul végignézhettem a halálát is. Mély nyomott hagyott bennem ez és megfogadtam, akkor ott, 9 évesen, hogy bosszút fogok állni. Ez az évek alatt még inkább elhatalmasodott rajtam.

Egyszer megpróbáltam megölni őt. Volt ott egy lány, ő volt a legújabb áldozata Dahliának. Freyából nyerte az erejét és magához akarta láncolni az örökkévalóságig. Sok időt töltöttem ott, a közelükben. Még Freyával is sikerült összebarátkoznom, habár nem ez volt a célom. Én csak bosszút akartam állni, más vágyam nem volt. Azonban felkészültem a legrosszabbra, arra, hogy miközben próbálom megölni Dahliát, ő fogja ezt tenni velem. A gyanúm beigazolódott, ugyanis nem voltam elég erős ahhoz, hogy én végezzek vele. Meghaltam. Legalábbis Dahlia és Freya is azt hitték, meghaltam. De új testbe költöztem. Megfogadtam, hogy még erősebb leszek, még több erőt gyűjtök, hogy megölhessem ezt a nőt és… nos, fel akartam Freyát is szabadítani. A barátságunk nem volt túl szoros, mégis kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta. Nem akartam, hogy hasonló sorsra jusson, mint a bátyám. Még egy embert nem kergethet őrületbe… nem engedhetem.

Viszont muszáj volt magam mögött hagynom őket. Később megtudtam, hogy Dahlia egy újfajta varázslatot eszelt ki. Száz évente csak egyetlen egy napra térhetnek vissza mindketten. Így hát volt épp elég időm arra, hogy újabb és újabb varázslatokat tanulhassak és minél erősebb legyek.

Rengeteg testben voltam ez alatt az idő alatt, de azt hiszem, a mostani tetszik a legjobban. A lánynak, akinek elloptam az életét, már senkije sem volt. Nem hiányzott senkinek, de nekem mégis tökéletes volt arra, hogy beteljesíthessem a bosszúmat. Mert érzem, hogy most fog eljönni az én időm… ezekben a napokban telhet le az újabb száz év, ami azt jelenti, hogy hamarosan feltámadnak.



avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Stephanie Stafford   Vas. Szept. 24, 2017 7:45 pm


Elfogadva

My dearest Stephanie

Az életet nem véletlenül szokás a nagybetűs életnek nevezni, nem igaz? Te is a bőrödön tapasztalhattad, hogy a sors mennyire kegyetlen tud lenni, ott rúg beléd, ahol a legjobban fáj, és ha már azt hinnéd, hogy többet nem tud ártani, akkor ő nemes egyszerűséggel csak a képedbe röhög, és megmutatja, hogy nem létezik számára lehetetlen. Folyamatosan a határokat feszegeti, mintha azt akarná megtudni, hogy mennyi az, amit még kibírsz, mintha arra várna, hogy mikor omlasz össze, szenvedsz vereséget a vele folytatott harcban. Ismerős helyzet, nem igaz, Stephanie?
Először elveszítetted a bátyádat, aztán két év múlva visszatért hozzád, már-már azt a reményt keltve benned, hogy minden olyan lesz, mint régen, de aztán kiderült, hogy akit visszakaptál, az már nem ugyanaz a személy volt, akit te annyira szerettél, hanem egy teljesen megtört, összetört „dolog”. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor még a szemed láttára is lett öngyilkos… Te mégsem törtél meg mindezen borzalmak ellenére, hanem úgy döntöttél, hogy bosszút állsz a bátyádért. Igaz, a bosszú nem éppen a megfelelő ösvény, de még mindig jobb, mint a teljes idegösszeomlás, vagy esetleg pont ez a bosszú az, ami elválaszt tőle? A sikertelen bosszúkísérletek, a számos egyik testből való ugrálás vajon mennyit vett el belőled? Mennyire feketítette be a lelked?
Az irományod nagyon elnyerte a tetszésemet, a szavak olvastatták magukat, könnyedén lehetett haladni előre, és minden fontos dolgot megtudtunk belőle, ami ahhoz kell, hogy megismerjük a karaktert. Kíváncsi vagyok, hogy így, ezer év múltán vajon mennyit változtál, mennyire veszett ki belőled az ártatlanság, a kedvesség és együttérzés… Ezek a gyenge, emberi érzelmek, amelyek semmire sem jók, csak hátráltatják az embert. Te lemondtál róluk? Feladtál mindent a bosszú érdekében, vagy ha úgy van, akkor letennél a Dahlia elleni terveidről is csak azért, hogy a pillanatnyi boldogságodnak élhess? Mint például a szerelemnek? Kíváncsian várom, hogy pontosan milyen karakter is fog kibontakozni személyedben a játéktéren, úgyhogy nem is tartalak fel tovább, menj, és tegyél meg minden szükséges lépést a sikeres igénylés befejezése érdekében, azután pedig egyenes út vezet a játéktérre!

Jó játékot, és ne felejts el foglalózni!


avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Stephanie Stafford   Szer. Szept. 27, 2017 9:52 am


Lorenzo St. John

Idézet


Becenév

Enzo

Titulus

bosszúszomjas vámpír

Születési hely, dátum

Ismeretlen, 1876. augusztus 27.

Faj

vámpír

Átváltozás

1903. november 1.Lily Salvatore által. A halálomon voltam, de megesett rajtam a szíve és adott a véréből, majd magával vitt a hajóra.

Család

Szót sem érdemel. Elhagytak. Valahogy ezt a keresztet egész életemben végig kell cipelnem. Nem csak a családom, de az új családom, meg a legjobb barátom is elhagyott.

Play by

Michael Malarkey





Ez az én történetem...

Évek óta egyedül sínylődtem egy koszos cellában, mire eljött az a nap, hogy társaságot kaptam. Hallottam, ahogy az új vámpírt végigvonszolják a folyosón, majd nyílt a mellettem levő üres cella ajtaja és bedobták, mint egy rongybabát. Én a falnak támaszkodva ültem, onnan néztem el felé.
- Isten hozott. Dr. Whitmore nem tud betelni azzal, ahogy mi, vámpírok meggyógyulunk. Napi egy pohár vért ad, ami csak arra elég, hogy életben maradjunk. - Kezdtem bele a magyarázásba, hogy felkészítsem, mi várható itt, a kínzókamrában. Elszakadtam a faltól és a földön odamásztam a rácsokhoz, miközben újra beszélni kezdtem. - Szedd össze magad, közlegény. Enzonak hívnak. - Kezet nyújtottam.
Valahol itt kezdődött a barátságunk. De ne szaladjunk ennyire előre. Mire az Augustin társaság karmai közé kerültem, mondhatni, átlagos, rendes életem volt, még vámpírként is. Katona voltam, harcoltam a hazáért és mindenre képes voltam érte. Dr. Whitmore viszont épp a katonaságnál volt orvos és hamar rájött, hogy mi vagyok. Mire feleszméltem, már be voltam drogozva és végül itt kötöttem ki.
A napjaimat 10 éve a reggeltől-estig való kínzások, kísérleték töltötték ki. Dr. Whitmore mindenféle módon kínzott engem, addig a napig, amíg Damon meg nem érkezett. Onnantól felváltva voltunk a kísérleti alanyai, de őszintén mondom, hallani a barátom hangját a kínzások alatt... majdnem annyira borzasztó volt, mint átélni. Amikor Damon volt a soros, én csak fel-alá járkáltam a cellában, néha a rácsoknál álltam, néha a fülemre tapasztottam a kezem. Borzalmas volt.

Tipikusan az a fajta voltam, aki nem tudta egyszerűen befogni a száját. Másrészt Damont már az első pillanattól fogva közelebb éreztem magamhoz. A Sors-társam volt, aki osztozott mindenben velem. Így hát eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy feladja.
- Érdekel a sport, Damon? - Míg én a rácsoknál támaszkodtam, ő a másik cellában a földön hevert egy kiadós kínzás után. Nem válaszolt. - Engem sem. Bármi más hobbi? Jó borok? Utazás? Autók? - Vártam, hátha rákap valamelyik témára. - Én a Jaguárért vagyok oda. A Cabrioért, amivel az ember vasárnaponként le akarja nyűgözni a csinos lányokat. Csináltál már ilyet?
- Egyszer-kétszer... - Nyöszörögte halkan.
- Ugyan. Ennél biztosan többször.
- A lány, akinek csaptam a szelet, inkább a lovashintót szerette. - Elgondolkodtam erre a válaszra és kissé el is mosolyodtam.
- Csak egy lány volt?
- Nem találkoztam hozzá hasonlóval.
- Akkor jogos. - Biccentettem egy aprót. Hallottam a nyöszörgő hangját, ahogy helyezkedik, majd megszólalt.
- Na és te? Voltak csinos lányok?
- Túl sok, hogy számon tartsam. Illetve... volt egy. Maggienek hívták.
- Hol ismerted meg? - Röviden felnevettem a kérdésére.
- Ezen a szent helyen. - Mondtam. - Dr. Whitmorenak dolgozott.
- Oh, csodás...
- Oh, az volt. Nagyon is. Kedves volt hozzám. Itt ült a folyosón és jegyzetelt, miközben megfigyelt.
- Ezért szerettél bele? - Kérdezte gyanakvóan.
- ...és lélegzetelállítóan szép volt.
- Ahha...
- Ne értsd félre, ő nem vett részt a kínzásban és a kísérletekben. Sőt, sokáig azt hitte, Dr. Whitmore nem tesz mást, csak megfigyeli a viselkedésemet. Nem volt szívem elárulni neki. Örültem a társaságának, érted? Amikor végre rájött, mi folyik itt, nem tudta elviselni. Azt mondta, hogy sajnálja. És elment. - Nem ez volt az igazság, de nem akartam túlságosan belemenni.
- Hát, tudod... amúgy sem jött volna össze. Te vámpír vagy, ő ember... kezdettől halálra volt ítélve a dolog.
- Lehetnél kicsit optimistább is.
Kínunkban egymásra mosolyogtunk. Ekkor pedig nyílt az ajtó és hallottuk, hogy Dr. Whitmore megérkezett és a célja nem volt más, mint valamelyikünket újból kikészíteni.

Évente egyszer kijutottunk a kínzókamrából azért, hogy Dr. Whitmore cirkuszi bohócokként mutogasson minket és azt, hogy mire jutott a kísérletekkel. Élet nem sok volt bennünk, küzdeni aligha tudtunk volna.
És belém hasított a felismerés. Kitaláltam a tökéletes tervet, amiben nem lehetett hiba.
- Az a helyzet a napi vér adagunkkal, hogy alig elég egy vámpírnak a túléléshez. Viszont, ha egy vámpír két adagot inna minden nap egy éven keresztül, meg tudna erősödni. Szóval mire elérkezik a Szilveszter, az a vámpír képes lesz küzdeni.
- Biztos, hogy sikerülne...?
- Biztos, hogy csak a segítségeddel sikerülhet. Csak döntsük el, melyikünk legyen az. - Sóhajtottam. - Rendben, Damon, kő-papír-ollóval fogjuk eldönteni. - Végül eldőlt.
- A papír befedi a követ.
- Hát legyen. Te nyertél, te vagy a főnök. Tessék, az adagom. 364 napunk van rá, hogy felkészítsünk. Proszit. - Azzal átcsúsztattam az ő cellájába a poharamat.
- Proszit! - Azzal megitta.

1958. december 31. Ez a dátum lett volna a szabadulásunk időpontja. A nap, amikor végre kidughatjuk a fejünket a világba, bosszút állhatunk és végre tovább léphetünk. Minden jól ment. Mondhatni.
- Hölgyeim és uraim, mindjárt éjfél és szerintem jó lenne, ha az új évet egy pohár vámpír vérrel köszöntenénk. - Dr. Whitmore kinyitotta a cella ajtaját. A kezünkön bilincs volt, amit én, mivel eléggé legyengültem, nem tudtam volna eltépni. Azonban ahogy Damon kijutott a cellából, ő le tudta szedni magáról. Dr. Whitmore nem kicsit lepődött meg, sőt, meg is ijedt. Damon a vérét vette, a vendégek, a bámészkodók sikítva rohantak ki a házból. A nagy fejetlenségben azonban egy gyertyát is levert valamelyik, így tűz ütött ki. Damon, nem törődve ezzel, még több erőt gyűjtött, néhány bent maradt vendéget kíméletlenül megcsapolt. Vagy csak kitörte a nyakukat, hogy ne legyenek útban. Tele volt energiával. Öröm volt nézni, ahogy küzd. A tűz viszont egyre jobban terjedt.
- Damon! Ki kell jutnunk innen! Most azonnal! - A cellámhoz sietett és megpróbálta a rácsokat kiszedni. Verbénával volt átitatva, így semmi esélye nem volt.
- Gyerünk! Sikerülni fog! - Bízni akartam benne. Az erejében. Abban, hogy nem hagy cserben.
Amikor sokadjára sem sikerült kinyitnia a cellát, hátrébb lépett és rám nézett. Bizonytalan volt és kétségbeesett. Nem tudta, mit tegyen. Döntenie kellett.
- Sajnálom, Enzo... - A fejét rázta, a szemei csillogtak.
- Damon, kérlek...! - Hátrált. Egyre jobban. Aztán lehajtotta a fejét és mikor újra rám nézett, már nem volt önmaga. Kikapcsolta az emberségét.
- Ne, ne, ne... ne hagyj itt, Damon... - Hitetlenkedve bámultam rá. Nem ilyennek ismertem meg az elmúlt 5 évünk alatt. - Damon, kérlek! - Nem tudtam elfogadni, hogy a barátom fogja magát és cserben hagy. - Damon! Ne hagyj itt!! - Kiabáltam, de mindhiába, ő kisétált a házból, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ennek már sok-sok éve. Aznap tényleg azt hittem, meghalok, de Dr. Whitmore megmentett... és most visszatértem, hogy vérbosszút álljak. Damonön, amiért hagyott volna meghalni.


_________________


There was this moment. This one moment, where everyone else fell away,
and it was just the two of us

avatar
Admin
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2017. Sep. 13.
Tartózkodási hely :
.•° whitmore fősuli, leginkább

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Stephanie Stafford   Szomb. Szept. 30, 2017 12:11 am

próba

_________________
Valami

avatar
Hozzászólások száma :
1
Join date :
2017. Sep. 26.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Stephanie Stafford   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Stephanie Stafford

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
delenackles :: Világunk karakterei :: Elfogadott karakterek-
^
ˇ